Nos – azon kívül hogy leszólnak-e ismerőseink, ha megtudják melyik szoftvereket is használjuk valójában (ezeknek hazudjuk nyugodtan, hogy Scott Kelby tanítványai vagyunk) – a következő dolgokat kell mérlegelnünk amikor képszerkesztő szoftvert választunk.

Eugène Atget bácsiból Man Ray csinált híres embert. Nem messze laktak egymástól a Montparnassen és Man Ray felfigyelt az öreg fotós dokumentalista jellegű fényképire. Megvásárolt belőle párat, divatot teremtve ezzel. Később olyan vásárlók érkeztek, mint Picasso vagy Matisse.

Bár Adget egyszerűen csak dokumentálni kívánta Parizst és több mint 10 000 képet készített a város különböző pontjairól, mégis van valami különleges ezekben a képekben. Jó szeme volt az öregnek.

Forrongás van mindenütt, az eszmék felszabadulnak a bilincsek alól, százados korlátok ledőlnek, a művészet terén mindenütt egész új áramlatok keletkeztek, szóval, új eszmék, új világnézet, új szempontok uralkodnak minden téren. És csak éppen a fényképészet volna olyan bevégzett valami, ami tovább, újabb úton nem fejlődhet? Vagy az a fejlődés menete, hogy a fényes kép után matt képek jönnek, és a haladás netovábbja az összekopírozott kép? Az ambiciózus új fényképésznemzedéknek végre eszmélni kell! Nem a finoman kivasalt, kiretusírozott recipe szerint készült képek legyenek az ideáljaink, hanem igyekezzenek az egyszerűségre, valóságra, közvetlenségre és egyéni művészi látásra.

Ma Sylvain Lagarde képei vannak terítéken. Nézegessétek.



Még fekete fehér.

Történelmi visszatekintés és statisztikák következnek, akit ez nem érdekel, az is olvasson tovább nyugodtan, hátha talál érdekeset.

Az első post erre a blogra nagyjából egy éve került fel, akkor még http://fotonlog.blogspot.com címen. A blog eredeti célja az volt, hogy összegyűjtsem – leginkább a magam számára – azokat az információkat, amelyeket a fotós tanfolyamokon használok tananyag gyanánt. Persze, ha ez másokat is érdekel és tanulni tudnak belőle hát annál jobb.

Aztán elkezdtétek ismerni és nézegetni a fotonlogot és egy nap – egészen pontosan Január 27.-én áttörte látogatók száma a napi 100-at. Ekkor elhatároztam, hogy ha egy teljes héten keresztül meghaladja a látogatók száma a százat új designt kap a site. Erre a statisztikai adatok szerint Április 4.-én kerülhetett sor, úgyanis az új designból kifelejtettem azt a javascriptet, ami a statisztikai adatokat szolgáltatja, úgyhogy aznap nem sok látogatót regisztráltunk.

A 200. bejegyzés alkalmával tartanék egy kis visszatekintést a tartalmakkal kapcsolatban is, hátha valaki lemaradt valami érdekesről az elmúlt egy év alatt.

Mindenek előtt a két legolvasottabb bejegyzés az on-line képszerkesztők és a raw konverterekről szóló volt, minden bizonnyal annak köszönhetően, hogy a fotonlog mindkét esetben előkelő helyen van a google találati listáján. A kedélyeket legjobban felzaklató bejegyzés a RAW/JPG háborúról szóló volt.

A legtöbb bejegyzés az inspitáció rovatban volt, ezek közül az egyik kedvencem a LEGOfotós, a másik kedvencem az izlandi csaj. És persze a klasszikusok, Capa és Kertész.

A barkács rovat különösen közel áll a szívemhez. Ezek közül a bejegyzések közül Ikea fénysátor és a digitális lyukkamera érdemel külön említést.

A már említett digitális fotós tanfolyamok melléktermékeként, főleg a retusálás témakörében keletkezett bejegyzések közül figyelmet érdemelnek talán a blending módok összehasonlító táblázata, a szintek és a görbék használatának összefoglalói, a színterekről és a színkezelésről írt szösszenetek.

Végezetül pedig szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik hasznosnak találták ezt a blogot és ennek a saját oldalukon jelet is adtak: pixinfo, Réka, gabooo, rainbowgimpscrap, frikille. Remélem nem hagytam ki senkit.

Tegnapi bejegyzésem a film haláláról felcsigázta a kísérletező kedvem. A következőkben megmutatom, hogyan lehet lyukkamerát készíteni egy digitális tükörreflexes fényképezőgépből.

Ha valakit érdekel, hogy kell a fotópapír dobozából kamerát készíteni elolvashatja itt. Aki 35mm-es filmre dolgozna, annak itt egy videó (angol nyelven).

De most jöjjön a vegyszerben pancsolás nélküli változat, a digitális lyukkamera.

Az legnagyobb különbség a filmes változatokhoz képest, hogy a digitális változat „objektívje” nem nagylátószögű, hanem kistele. Ez azért van, mert kamera kialakítása miatt a lyuk messzebb van az érzékelőtől, mint a hagyományos esetben a filmtől, így kisebb látószög adódik. Sajna a tükörakna nem engedi közelebb az objektívet.

Az elkészítés menete

Amire szükség lesz:

• kevés fotókarton
• vastag ragasztószalag
• M42 bajonet átalakító (véletlenül pont volt egy itthon, ha neked nincs próbálkozhatsz a sapkával amit a gépvázhoz adtak, de akkor még fúró is kelleni fog)
• picike tű
• olló
• vonalzó
• ceruza

Először is egy ha nincs bajonet átalakítónk, ami eleve lukas, fúrjunk a gépváz védő sapkába egy lukat, lehetőleg középre. Ezek után vágjunk ki a fotókatronból egy a luknál valamivel nagyobb kört, hogy a ragasztószalaggal rá tudjuk ragasztani úgy a fény ne nagyon menjen be sehol. A ragasztás előtt mindenképpen tegyük a fotókatronból készül körünket egy papírzsepkendőre vagy más puha anyagra és fúrjunk a papírba egy picike lyukat a tű segítségével. Ha megvan fordítsuk meg a papírt és dugjuk át a tűt a másik oldalról is, hogy szép kor alakú de nagyon pici lyukat kapjunk.

Ha jobb minőségű objektívet szeretnél, fogj egy sörös vagy üdítős dobozt és vágj ki belőle egy darabot, majd üss egy kicsi lukat egy nagyon vékony tű segítségével az egyik oldaláról. Fordítsd meg és nagyon finom (600-as) dörzspapírral csiszold meg, majd tágítsd ki a lyukat egy cseppet erről az oldalról és fordítsd meg és csiszold meg újra. És így tovább, amíg kész nincs a megfelelő méretű lyuk, ami ebben az esetben kb. 0.25mm átmérőjű kellene legyen.

Most már csak rá kell ragasztanunk a papírt vagy söröz doboz darabot a menetátalakítóra, vagy a védősapkára és mehetünk is fotózni. Ime az elkészült objektív előlről:



és hátulról:

A fotózás

Ha elindulunk fotózni, mindenképp vigyünk magunkkal állványt vagy tegyük le a gépet, mert tapasztalatom szerint a minimális expozíciós idő 1s, de inkább 10-30s. Az a jó a digitális technikában, hogy legalább rögtön látszik, hogy elég volt-e a megvilágítási idő nem kell a sötétkamrába rohanni előhívni a filmet és az eredmény fényében újra próbálkozni.

És akkor a képek, amelyek minimális utómunkákon mentek keresztül.





Megjegyzés: Ennél a módszernél nem tudok jobbat arra, hogy idegrohamot kaphassunk azon, hogy mi mocsok rakódott le az érzékelőre, ugyanis minnél kisebb a blendenyílás annál nagyobb a mélységélesség szóval az érzékelőn lévő összes porszem ki fog rajzolódni a képen. Itt is megfigyelhető a képek alsó része közepén egy nagy fekete kukac.

Sokszor elgondolkodom azon, hogy veszek filmet és előveszek egy régi Zenitet, vagy a Nikont, de valahogy mindig erőt vesz rajtam a lustaság és maradok a digitálisnál. Nekem sokat adott a filmes technika, gyerekkoromban még pancsoltam hívóban, láttam megjelenni a képet a papíron. Az hatalmas élmény, sokkal nagyobb mint az LCD-n vagy monitoron visszanézni a képet. A film megtanított fényképezni, gondolkodni a fényképen. A mai napig csak akkor exponálok, ha van esélye, hogy jó kép lesz belőle.

Persze lustulok én is, hagyom a gépet fényt mérni, fókuszálni, expozíciót állítani. A régi időkben ezen is mind nekem kellett gondolkodnom. Hozzá tartozott a kép készítéséhez. Most lehet csak úgy, hogy félig, aztán teljesen lenyomod az expozíciós gombot és hopp már kész is a kép. De nem biztos, hogy jó kép. Az igazság az, hogy technikailag sokkal több képet rontok el – pontosan ezek miatt a dolgok miatt – mint a filmes időkben.

Félreértés ne essék a legtöbb esetben nem a gép a hibás, hanem én, mert elállítottam valamit aztán elfelejtem és azt hiszem, hogy a gép majd dolgozik helyettem. Az érem másik oldala, hogy sokkal gyorsabban lehet dolgozni, ha nem kell mindenre figyelni, tehát esetleg van esély olyan dolgokat elkapni, amit egy manuális géppel nem lehetne, vagy nehezebb volna.

Szóval lustaság, esetleg anyagi szempontok miatt, de manapság már senki sem használ filmes gépet. Néhány ismerősöm épp most kérte ki a véleményem, hogy milyen digitális gépre cserélje le az analóg fényképezőgépét. Az egyik egy Nikon F2 a másik egy szemvezérelt fókuszos Canon EOS. A szívem vérzett, hogy tanácsot kell adni nekik. Mindkét gépért embert öltem volna tíz éve.

Egyszóval a film haldoklik, pedig rengeteg érdekes dolgot lehet csinálni fényérzékeny anyaggal.

Lehet például egy pici luk, meg emulzió segítségével hatalmas méretű képet készíteni. Valahol láttam egy ajtót, amin a „festés” ilyen lyukkamerás módszerrel készült.

Lehet üvegre önteni a fényérzékeny anyagot, ahogy azt 150 éve is csinálták és ahogy Sally Mann ma is készíti a képeit. Gondoljunk csak bele ez egy 8x10 inches leképzett képet jelent, bár az isten tudja milyen felbontással, nyilván a kolloidtól meg az üveglaptól meg attól függ, hogy a kezünk mennyire remegett az öntés közben.





Persze ezeket a hatásokat el lehet érni digitális eszközökkel is, és akkor adódik a kérdés:
- vajon a film is úgy fog járni ahogy a bakelit lemez járt a CD-megjelenésekor?
- számít vajon a minőségi különbség – ha van egyáltalán – vagy győz a lustaság és az egyszerű kezelhetőség?
– veszek-e még valaha filmet?

Az opacity.us öreg, elhagyott épületek fotózására szakosodott oldal. Képeket találhatunk itt kivénhedt kórházakról és börtönökről, melyek évek óda elhagyatottan állnak, málik a vakolat, összedőlnek a lépcsők. Sajátos, hogy mennyire jól megragadható még ilyen romos állapotban is az épületek eredeti funkciója.



Rozsda és máló vakolat még: Urban Dirty

Man Ray (eredeti nevén Emmanuel Radnitzky) orosz-zsidó származású amerikai dadaista és szürrealista művész volt. Az Ő nevéhez fűződik többek között a szolarizációnak nevezett eljárás kidolgozása.

A portenyészet című képe viszont mentes mindenféle utómunkától vagyis realisztikusan ábrázol egy poros üveglapot, melyre mindenféle vonalakat húzogattak. A képben az a zseniális, hogy nem ad a méretekre nézve semmilyen kapaszkodót, nem tudjuk, hogy egy légi felvételt látunk-e valami fura városról, vagy valaminek a mikroszkópikus részletét.



(A kép az eredeti negatívról készített 1964-es nagyítást ábrázolja)

További jó kis fotósok:
Arnold Genthe
Erwin Fieger
Robert Capa
André Kertész

Deke egy nem normális csóka. Azt találta ki, hogy készít egy zenei (na jó inkább rap, de talán még annak se nevezhető) videót a Photoshop billentyűkombinációiról. Minden további értekezés helyett, itt:



Hasznos Photoshop billentyű parancsok