Ahogy már fenyegetőztem korábban, most megosztom veletek, hogyan lehet a filmről digitális másolatot készíteni kizárólag olyan összetevők segítségével, amelyek minden háztartásban megtalálhatók.

Korábban már két részben (1. rész, 2. rész) foglalkoztam makettszerű képek készítésének lehetőségeivel. Mostantól itt is gyárthattok ilyen képeket.

Ahogy azt írtam korábban adott egy színes negatív film, amit a tojások között lelem, meg egy Szmena symbol. Tudom, hogy más tíz perc alatt elfotózta volna a 36 kockát, nekem eddig tartott. De kész lettek a filmek és gyulus megjegyzése miatt maradtam a normál előhívásnál, indexképekkel, nagyítás nélkül. Gondoltam nem biztos, hogy tuti képek lettek, mégiscsak mindenféle körülmények között fénymérő és autófókusz nélkül készültek.

Hát az indexképek tanulsága szerint a képek egész jók lettek, bár az élességet nehéz megítélni 1x1.5cm kockák alapján. Itt van közülük kettő mutatóba. (Az, hogy ezek hogyan kerültek bele a számítógépbe, egy másik történet, amelyet a barkács rovatban később még leírok.)

Ma több – a fotós blogokkal kapcsolatos – érdekes dolog is történt. Magát a címben szereplő szót e1 blogjában találtam, nem sokkal ez után Réka közölte, hogy feladja és nem ír többet, dögöljenek meg a hülye kommentelők. Aztán meg a spottr is hasonló témát feszegetett, úgyhogy gondoltam összefoglalom a gondolataimat.

Az első tévhit, amit el szeretnék oszlatni, hogy a filmes időkben nem volt képmanipuláció. De volt, csak érteni kellett hozzá és egy részét a kép elkészültekor már meg kellett csinálni. Lehetett szűrőket tenni az objektív elé, hogy befolyásoljuk a fehéregyensúlyt vagy a bőrtónust, vagy alulexopnálni a képet, amit a nagyításkor túlhívtak, így ISO 200-as filmre lehetett ISO 400-nak megfelelőt exponálni, kicsi minőségromlással. Lehet a nagyításkor kontrasztosra vagy éppen szoftra változtatni a képet, retusálni és maszkolni, így a kép különböző részeit különbözőképpen előhívni.

De még amikor a filmet beadod a fotólaborba ott is egy csomó automatikus változtatást végeznek, hogy a képed jól nézzen ki a fotópapíron. Ezt nyugodtan képzeld úgy mintha a picassaban megnyomnád a jó napom van gombot, vagy a Photoshopban az összes auto kezdetű menüpontot kiválasztanád.

Egy mindenesetre tény, hogy filmes időkben a képmanipulációkhoz sokkal nagyobb tárgyi tudás, tudatosság, előre tervezés és felkészültség kellett mint manapság. Csúszkákat tologatni minden hülye tud. A kérdés az, hogy mi lesz a tologatás eredménye. Ha jobb kép, akkor ne köpjük már arcon szerencsétlent, csak azért mert van izlése.

A következő tévhit, hogy jó fotót csak jó géppel lehet csinálni, megint csak szánalmas. Természetesen sokkal könnyebb – technikailag – jó képet csinálni olyan géppel, ami fényt mér és élességet állít helyettünk, mint egy manuális géppel. Más kérdés, hogy ha ellustulunk és nem tanuljuk meg, hogy mikor melyik fénymérési metódust használtassuk a géppel, néha nem fogunk jó képeket csinálni. A téli képeken szürke lesz a hó, a portré meg túl sötét vagy világos, attól függően, hogy az árnyék vagy a víz csillogása csapta be a fénymérőt.

És akkor még ott van az is, hogy egy fotónak nem kell feltétlenül technikailag tökéletesnek lennie, gondolj csak Capa híres képére, amit a D napon készített. (Capa állítása szerint az Ő keze nem remegett tökig a jéghideg óceánban, úgy. hogy a németek mindennel lőttek rájuk ami a kezük ügyébe került, hanem a laboráns rontotta el a képeket)



Mielőtt ettől bárki feljogosítva érezné magát szar, bemozdult fotók gyártására, szólok, hogy azért a legtöbb képnek jót tesz ha éles és jól exponált.

A harmadik tévhit, hogy létezik objektív jó kép. Hidd el, nekem biztos nem ugyanazok a képek tetszenek mint neked. Én például gyűlölöm azokat a Harry Potter kinézetű HDR képeket amikért te úgy oda vagy. Bocs, ha mégse. Ezen kívül nagyon kevés olyan kép van, amit ne lehetne másképp tálalni (előhívni). Direkt nem használtam a jobban kifejezést.

Épp most kaptam egy (előtte/utána) képet az egyik tanítványomtól, aki a RAW előhívást gyakorolta és az utána kép kicsit sötét lett az én izlésemnek, de a kép összességében jól nézett ki. Nekiugrottam, hogy megcsinálom én is, és kiderült, hogy az övé jobb. Csak egy kicsit sötét. Lehet, hogy valakinek az én verzióm tetszik jobban.

Összefoglalva: tök mindegy, hogy milyen géppel, alapanyagra fotózol, milyen utómunkát, szoftvert használsz, a lényeg, hogy örömedet leld a dologban.

Senki sem tud úgy kuplungtárcsát fényképezni mint Tim Wallace. Amúgy tényleg érdekes, hogyan lehet olyan termékfotókat készíteni, amik túlmennek a leteszem a tárgyasztalra és katt kategórián.

Össze vissza húzogattad az élesítés csúszkáit és nem tudod mi volt az alapbeállítás? Egyszerűen csak vissza akarsz állni valamelyik csúszka alapértelmezett értékéhez, anélkül, hogy oda kellene húzni? Kattints kétszer a a csúszka húzó részére és láss csodát... Persze ez a trükk a Photoshopban dolgozó Adobe Camera Raw-ban is működik.



Mégtöbb Lightroom egyperces.

Ha mondjuk egy notebook kijelzőjén kell dolgoznunk a Lightroommal, jól jöhet egy pár trükk amivel a munkaterület megnagyobbítható.

Az első tipp, amire mindenki rájön, aki megnézi a felületet, hogy az egyes panelokon lévő ki háromszögre kattintva kinyithatjuk és becsukhatjuk őket. A második, hogy a bal és jobb oldali panel eltüntethető és előhívható a TAB billentyűvel. A harmadik pedig, hogy ha a kis háromszögnek van helyzetérzékeny menüje, amivel beállíthatjuk hogy automatikusan ki- és bekapcsolódjanak a panelok.



Mégtöbb Lightroom egyperces.

A spottr egyik bejegyzéséről eszembe jutott egy pár dolog úgyhogy előtúrtam egy képet, hogy csorogjon a nyálatok. A képet igazi filmre exponáltam és remélem el tudjátok képzelni, hogy milyen érzés volt a filmet a hátizsákomban tudni még 2 hétig, míg itthon aztán előhívattam.



Aki nem lenne jártas a dologban, annak elmondom, hogy a kép az Uluru (Ayers Rock) nevű hegyet ábrázolja, ami véres nagy semmi közepén mered ki a földből.

Gondolatok egy szilveszteri beszélgetés kapcsán, amelyben a művészet mibenlétét boncolgattuk egy ismerősömmel. Nyilván sehova sem jutottunk a kérdésben, úgyhogy csak az olvasson tovább akinek gondolatébresztőre vagy vitaindítóra van szüksége.

Kezdjük a definicióval: A művészet az emberi önvaló tökéletességének visszatükröződése. Ebben megtalálható minden vágy végső célja, és ez az, ami visszacseng: a tökéletesség időtlen harmóniája avagy a művészet általánosan elfogadott meghatározás szerint "a valóság visszatükrözése", a művész látásmódján átszűrve.

Sajnos nekem van egy a wikipediától különböző definicióm: művészet az ami – lehetőleg a művész által szándékozott – érzéseket kelt bennem.

A továbbiakban azt fogjuk megvizsgálni, hogy a fényképezés témakörében mi felelhet meg ezeknek a definícióknak. Először azonban vizsgáljuk meg azt, hogy miért van szükség egyáltalán a definícióra magára.

Bölcsész hozzáállás

Reál beállítotságú ember lévén mindig mosolyogtam a humán tudományokban erősebb emberek abbéli késztetésén, hogy elfogadtassák a tudományukat igazi tudománynak. Úgy értem, hogy olyannak mint a fizika, vagy a kémia. Vagyis hallgatólagosan ők is megismételhető kísérletekre és mérhető mennyiségekre vágynak, ami ugye egy vers esetén képtelenségnek tűnik. Mégis mindenféle szabályokat próbálnak ráeröltetni, mint az pl. aranymetszés aránya. Aztán meg azt mondják, hogy a művész attól művész, hogy megszegi ezeket a szabályokat.

A tudományosnak feltűnni kivánók egy másik trükkje, hogy tudományos nyelvezetet (szleng) alakítanak ki maguknak. Ez abból az egyszerű feltevésből indul ki, hogy a tudományt csak kevés ember érti. ezért, ha érthetelenül beszélünk valamiről az emberek egy része hajlamos tudományként elfogadni azt és tudósként az arról beszélő embert.

Nos a művészettel foglakozó emberek szintén élnek ezzel, elég ha az amúgy képileg kiváló, de teljességgel olvashatatlan Fotóművészet című újságra gondolunk. Hogy jobban megértsétek miről is beszélek álljon itt egy rövid idézet az ex ponto-ról:

Több mint húsz év fényképezés során munkásságom a másvilági tájfotótól a modernista absztrakció felé tartott.

Tudjátok mit mondott erre Woody Allen? Igen azt, hogy: ...ó hogy kapnád be az összes faszomat. Bár az igazsághoz hozzá tartozik, hogy állítólag Woody Allen nem is mondott ilyet csak Kern András.

Mindenesetre azt sohase értettem, hogy miért kell valakinek elmagyarázni, hogy mi a szép, mi a szívszorító és mi a giccs. Vagy hogy mi számít művészetnek.

Hogy csináljunk művészetet

A fotóval az a baj, hogy az eszköz ultrarealista dokumántálásra termett, vagyis a valóság hű mását adja vissza. Míg egy festő érzelmeket tudott belevinni az ecsetvonások által a képbe, addig a fotósnak erre meglehetősen kevés lehetősége van. És azt azért mindenki érzi, hogy nehéz művészetnek nevezni, ezért a fotóművészek (bármit is értsünk ez alatt a kifejezés alatt) csak úgy tudják magukat valódi művésznek érezni, ha:

1. megváltoztaták a valóságot és azt merevítik ki a géppel.
Ebbe a csoportba sorolom például az aktfotókat, amelyek a modell és fény kölcsönhatásaként jönnek létre, mint az itt látható Koppitz képen. Ez kicsit hasonlít a filmművészethez abban, hogy a kép a művész képzeletében jön létre és később megrendezi szereplőkel és fényekkel azt.



2. megváltoztatják a képet az utómunkák során.
Ebbe a csoportba tartoznak azok, akik eleve a nyersanyagok felhasználásával visznek életet a képbe, mint lomográfiában a lejárt filmek vagy a kereszthívás, vagy Sally Mann aki saját maga kotyvasztja a kép fényérzékeny részét. Ezekben a művekben véletlen játszik nagyobb szerepet, nem az alkotó akarata. Ide tartoznak még azok az alkotások is, amelyek valamilyen digitális módszerrel újrateremtik a képeket. Ezek gyakorlatilag digitális kollázsok.



Persze sokan mindkét módszert alkalmazzák, de lássuk be attól még nem leszünk művészek, ha összeállítunk egy csokrot, lefotózzuk majd agyonszaturáljuk Photoshopban. Na jó de akkor mitől leszünk művészek?

Művészek

Az első akit meg kell említsünk – ha másért nem, hát anyagi szempontból – Andreas Gursky. Ővé a legdrágábban eladott fénykép, melynek címe 99 cent nem az ára. Mindezek ellenére nem gondolnám, hogy a világ legjobb fotója volna, bár nem volt még szerencsém élőben látni. Ő egyébként elég sokat dolgozik a képein utólag, amit a bachreini versenypályáról készült képe is igazol. Gursky kicsit túlzottan felkapott művész, hasonlóan Andy Warholhoz, akinek – saját állítása szerint – minden képe egyforma.



Aztán jöjjenek a magyarok. Egy fotóriportert művésznek nevezni kissé túlzás volna, vagyis Capa kiesett, hiába volt jókor jó helyen mondjuk a milicista halálánál. Főleg, mert állítólag tényleg sikerült lefotóznia ahogy az ember éppen lelőtték és nem beállított kép volt. Ugyanebből az okból kizárhatjuk talán másik nagy kedvencemet Gárdi Balázst is.

Sokkal művészesebb akkor már Moholy-Nagy – nem véletlenül neveztek el róla művészeti egyetemet. Kísérletező típusú ember volt, nem is csak fotókat, hanem fényérzékeny anyaggal felvett installációkat – fotogrammokat – is készített. Nekem nem nagy kedvencem, kevéssé érintenek meg kanalak és tányérok árnyképei, de sokak szerint jelentős művek, melyek kielégítik a wikipédia művészetekről adott definicióját, csak az enyémet nem. Az meg az én bajom, nem Moholy-Nagyé.



A magyaroknál maradva még, jó képeket csinált többek között Andre Kertesz, aki viszont személyes kedvencem, pedig ő leginkább csak dokumentált nemigen nyúlt bele a képeibe, legalább viszont jó helyre állt. Ezeken a lapokon több képét is megmutattam már, jöjjön most a villa újra.



Kanyarodjuk kicsit külföld felé és nézzünk meg néhány nagyobb nevet. Man Ray portenyészete szintén a művészet és a nem művészet határvonalán egyensúlyozik, bár nekem speciel tetszik. Végül is művészi-e lefotózni egy poros üveg lapot vagy sem? Valószínűleg lehet így is, meg úgy is.

Eugène Atgeből Man Ray csinált művészt, a bácsi addig csak 50 évig fotózgatta Párizs utcáit és alig bírta eladni a képeit. Neki is jó szeme volt és dokumentált akárcsak Kertész, de Kertész nekem jobban bejön.

Aztán ott van Mapplethorpe, aki virágokat és aktokat fényképezett, nem csak ilyen szolidakat, hanem a pornográfia kategóriáját súrolókat is. Ő a kép újrateremtők közül való.



Valószínűleg napestig sorolhatnám még a társadalom által művésznek tartott vagy a nekem kedves embereket és képeiket, de már így se jutott el egyetlen olvasó se idáig. Ha mégis és van véleményed esetleg meg tudod fogalmazni, hogy mitől különböznek ezek a fotók a indafotón vagy a flickren megtalálható fotók 99,9%-tól – persze azon kívül, hogy ezek jók azok meg szarok – kérlek oszd meg velem. Hátha közelebb jutunk ahhoz, hogy mitől művészet a fotó.

Egy biztos: a leghangulatosabb fotók nem délben készülnek. Hanem? Természetesen akkor amikor jók a fények. Hajnalban, napnyugtakor és napnyugta után az úgy nevezett kék órában.

A napnyugta utáni kb. egy órát azért hívják kék órának, mert a képen nem fekete, hanem nagyon sötétkék lesz az ég köszönhetően a hosszú expozíciós időnek és az ég valódi színének. Az itt látható kép szenteste készült fél öt tájban. Nem egy míves darab, de illusztrációnak megteszi :-)

Ez a program majdnem a vicc kategória, de mégsem. Egyrészt igen igényes kivitel, másrészt pedig végülis jó játék.

Letöltés és installálás után a programot elindítva kapsz egy fényképezőgépet amire rá lehet dobni kész JPG fotókat. Valahogy így.

A ráhajított képet aztán szép lassan elkezdi előhívni, hasonlóan a régi polaroid képhez. Tényleg lassan. Nagyon lassan. Percek alatt. Közben bármelyik állapotról készíthetünk egy pillanatfelvételt.

És végül a mobiltelefonnal készült polaroid kép, ujjnyomokkal meg minden.


Ja és letölthető innen mac és windows változatban.