Könyvajánló – Lugosi Lugo László: Fényképíró

Épp ma írt egy ismerősöm egy e-mailt amiben a címben szereplő könyvről érdeklődött és mivel tegnap is igértem már, hogy kap egy külön bejegyzést, mivel időm engedi (épp szkennelek), hát leírom most.

Az első dolog amit érdemes tudni róla, hogy ez a könyv csak érintőlegesen fotós könyv, abban az értelemben, hogy inkább a fotósokról szól mint a fotózásról. Ha tehát olyan könyvet keresel, amiből megtanulhatod, hogyan kell szép képeket készíteni semmiképp se ezt válaszd. Erre az esetre neked is azt javaslom mint amit Gábornak javasoltam a levelemben:

• Ha amatőr fotós vagy próbálkozz Scott Kelby Digitális fotós könyv sorozatával,
• Ha menő amatőr vagy, Joe McNally Kapd el a pillanatot c. könyvét javaslom.

(Ha kedvet kaptál mindkettő – ami valójában 4 könyv – megrendelhető akár a jobb oldali dobozból is.) De most vissza az eredeti témához, Lugo könyvéhez. A könyv valójában összegyűjtött írások laza egyvelege a kiállítás recenziótól az interjúkig. Számomra különösen izgalmas volt a Kertésszel készített interjú kivonata, amiből megtudható, hogy André Kertész mennyire velejéig magyar maradt. Nem akarom lelőni a poént – de azért kiderül az interjúból, hogy bár Kertész kitűnő fotós volt, soha semmi nem volt jó neki. A történet egy hosszú hosszú panaszáradat, hogy az amerikaiak, nem becsülik, csak a pénzre hajtanak, hogy a tanítványának volt pofája megtanulni fotózni és híres lett, és még egy sor egyéb dolgot is megtudhatunk amitől egy ember élete szar lehet.

Természetesen sok másféle írást is tartalmaz a könyv, kitűnő olvasmány mondjuk fürdőkádban, esetleg WC-n, mivel sok rövid, egymással nem összefüggő szövegből áll, bármikor abbahagyható. Említést érdemel még Lugo stílusa. Nekem nagyon tetszett az a választékosság, néha kissé archaikusnak tűnő stílus ahogy a fotózásról és a hozzá tartozó dolgokról ír. Álljon végezetül itt egy idézet a a digitális pánik című írásból:

Azt gondolom, hogy aki a hagyományos, régi, ezüstalapú vagy manapság analógnak nevezett technikával valaha is dolgozott – akár amatőrként, akár profiként –, soha nem fogja elfelejteni azt a soha vissza nem térő és kissé libabőrös érzést, amit a fénykép készítője érzett, amikor azt várta, hogy az előhívott kép megjöjjön a laborból.


Megyek is, mert mindjárt kész a szkennelés.