Ma bent jártunk a városban és úgy öt körül bementünk a Capa központba, ahol az ember azt mondta, hogy a CAPAZINE-re külön nem tud jegyet adni, de öt kisebb kiállítás van fent az emeleten és egy jegy áráért mindet megnézhetjük, viszont hatkor zárnak, de egy óra elég szokott lenni. Hát nekem épphogy elég volt négyre…
egy
Az első a Mome diplomakiállítás volt, amitől őszintén nem sokat vártam. Szerencsére csalódnom kellett mert több anyag is elgondolkodtató és ami még fontosabb mindenféle érzelmet kiváltó volt.
Úgy kezdődött, hogy kint volt egy kép meg egy téglarakás, mondok magamban: baszki ez azért kissé karcsú lesz diplomamunkának. (Aztán az jutott eszembe, hogy az enyémre annak idején hasonlót mondott a dékán, mert azt gondolta, hogy egy kutatóé, de csak egy egyszerű tanárszakos diplomamunka volt. Eddig titokban tartottam, de most már elárulhatom a címét: Fémötvözetek vizsgálata röntgenfluoreszcencia analízissel.)
Nos, ebben az itt felhozott esetben kiderült, hogy a tartalom nagy része a téglarakáson található fotókönyvben van. Méghozzá egész jó – nagyon személyes anyag – és elejétől a végéig meg is néztem minden képet benne. Mondom, hogy jó volt.
Volt egy másik kiállásában nagyon szép könyv is – glaszékesztyűvel lapozható formában. Kicsit talán inkább a stílusgyakorlat felé ment el, egyrészt a Kudász-féle megfogalmazás, másrészt a feketék (matt és fényes) túltengése és a szuperkontraszt miatt, de így is élvezhető volt.
Talán egy-két anyag volt, amivel nem tudtam mit kezdeni, de egyetlen egynél sem éreztem azt amit sok éven keresztül sok-sok diplomaunkánál, hogy mégis mi a szar volt ez? És ezt nyugodtan vehetitek dicséretnek.
Kettő
CAPAZINE. Eredetileg ezért mentünk volna. És nem csak Komár Szabrina fotózott fotósopja, de több más anyag is egészen szórakoztató volt.
Volt időutazós sci-fis …
… sajtófotós legós …
…és dupla-pucér-csajos is.
Három
Szerintem ez volt a Nő (most tuti kiakad, hogy nagy betűvel írtam :) kedvence. Telibe 1930-as évek, kézzel rajzolt plakátok és aktok és pár hétköznapi divatfotó Berlinnel a háttérben. Meg pár olyan ami még most is előremutató (a sznobok kedvéért progresszív) lenne. Íme:
Négy
Tombor Zoltán a függőségekről szóló képfolyama vagy -szövete(?) – sajnos már nem emlékszem, főleg mivel nem igazán szeretek olvasgatni egy fotókiállításon – igazából több szempontból is érdekes volt.
Az első, amit a vendégkönyvben olvastam:
Nem volt pogácsa – 1 csillag
amiből kiderül, hogy nem maradtál le semmiről, ha nem mentél el a megnyitóra.
A második, hogy annyira vegyes volt a felhozatal (portré, makró, színes, fekete-fehér, kicsi, nagy, 16 kockára installált, önportré, beállított, családi, kutya), hogy az a kényszerképzetem támadt, hogy a művész úgy volt vele:
basszátok meg, megláthatjátok, bármit le tudok fényképezni
és mindet ki is rakta. Az, hogy a függőségek, amiről a kiállítás szól a művészéi-e vagy csak foglalkoztatja másé, nem derült ki számomra teljes bizonyossággal, de ennek nyilván nincs is igazi jelentősége. A fotók mindenesetre jók voltak egyedileg és így összerakva is.
Összefoglalva bár nagyon vegyes a felhozatal mindenképpen érdemes felmenni a Capában az emeletre, mert van min elgondolkodni és miből inspirációt meríteni.
