A film feltámadása

Nagyjából három évvel ezelőtt ezen blogon arról keseregtem, hogy a film haldoklik, a digitális technika meg fogja ölni. Manapság rengeteg filmes cuccal dolgozom, most épp azon gondolkodom, hogy szines filmet fogok itthon kidolgozni.

Ne gondold, hogy ez a felbontás, vagy a minőség miatt van, az nem érdekel annyira, főleg most, hogy magamnak csinálom amit csinálok. Nyilván egy katalógus fotózásnál fontos a minőség, nem lehetnek karcok, foltok a képen, lehetőség szerint színhelyesek is kell legyenek a fotók, vagyis ha dolgozol, általában elvárnak töled valamiféle minőséget. Ezt a minöséget a legtöbb esetben könnyen és biztosan hozza a digitális.

A filmben valójában pont azt szeretem, hogy tökéletlen, előre megjósolhatatlan a végedmény. Inspiráló dolgok jönnek ki belőle. Manapság amikor már mindenki képes technikailag tökéletes képet készíteni egy közepesen drága digitális géppel, a technikai tökéletesség elértéktelenedik. A néző szemében sokkal érdekesebbek a rossz minőségű, karcos, fakó képek, hiszen ezekkel nem nagyon találkozik. (Nézd meg, hogy mennyire divatosak manapság az agyonszaturált vagy a retró kinézetű képek.)

Arról nem is beszélve, hogy ha filmre dolgozol, minden egyes lépésnél egy újabb faktor hoz be valami kiszámíthatatlant és tesz hozzá a képhez valamit. Nincs hisztogram, nem látsz bele a hívótankba. Persze irányítható a folyamat, de jóval kevésbé kézben tartható mint a digitális. Igazából filmről nem tudsz két egyforma nagyítást csinálni, arról nem is beszélve, hogy rohadtul nincs ám undo. Ha elcsesztél valamit, mondjuk rossz arányban keverted be a hívót, vagy nem jól mérted az időt, összekarcoltad a filmet, az véglegesen úgy marad. Elcseszve. A kicsi elcseszéseket persze később lehet javítani, de a képet akkor is alapjaiban befolyásolja.

És persze szeretem az érzést is, idő kell amire kiderül, hogy milyenné alakította a sok-sok különböző körülmény a képet. Jó volt-e az expozíció, a kompozíció, alul vagy túlhívtam a filmet, stb. Persze a digitális világ engem is megfertőzött és sokszor röhögök magamon, mikor az E50 hátoldalán megpróbálok megnézni egy képet az expozíció után. De nem lehet, csak majd pár nap múlva, ha szetszedem az orsót az utolsó mosás és csepptelenítés után.

A digitális gépet pedig mostanában arra használom amire való: pontosan, rizikó nélkül megörökíteni azokat a dolgokat, amiket meg kell örökíteni. Az igazi inspiráció azonban mégiscsak a film, amiből egyre nagyobb mennyiséget használok fel a kísérletezés oltárán. Ami azt illeti, jóval nagyvonalúbban rontok el képeket és dobok ki egész tekersz filmeket mint régen. Most épp van egy lejárt színes nega, egy 6×6-os duplaexpo projektem is. Majd beszámolok…